legyen bár vidám, vagy inkább búskomor,
mindenkinek megvan saját ritmusa,
ezt mondja el nektek (csak úgy) a Dallada.
Aki vidám ember, vidám a zenéje,
ritmusos, mindig gyors, vagy épp nevetséges,
legtöbbször gondtalanul él, nem félve,
éppen ezért sosem lökhetik őt félre.
A flegma élete egyhangú, monoton,
hallod a mondaton, végtelen maraton,
számára a világon nincs megállás,
saját javát nézi, s talán eltipor mást.
A melancholicus maga a megbánás,
empátia, kín és a naivitás,
nézi, de nem látja… az út végén vár rá
igaz, hűséges, szerető társ talán?
Ilyen az élet! miénk a dallama,
ezért változik oly hamar a kotta.
a szív gyenge, de valamiért bírjuk,
s a hangjegyek helyét könnyel telesírjuk.
3 hozzászólás
Beszédes cím, de egész jó!
Nincs benne semmi kivetni való.
Egy-két rímre még figyelj majd oda,
És még pattógosabb lesz ez a kis dallada.
De jó ez a Dallada! 🙂 Tetszik, ügyes vagy. Tartalmas, szép vers, a cím pedig szuper. 🙂 Csak így tovább!
Üdv.: Hópihe
Szia Joxi!
Fantasztikusan ötletesnek tartom a verset. Magam is így gondolkodom a zenéről. 🙂
Jó volt olvasni!
Gratulálok! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Jaaaaaaaaaaaaaa! Majdnem elfelejtettem! Az utolsó sorod nagyon-nagyon megfogott, mert én is úgy szoktam. 😀