Árnyéka lebben a lebegő égnek,
Égnek a decemberi, karácsonyi fények,
És hány és hány miféle temérdek szó, benyomás,
Mi itt, s alant szálldogál,
S a kutyák, az ugató vad, farkaskutyák,
Ki megugatják a biciklin érkező postást,
Ők sem hallgatnak.
Hogy is volt… gyermekkoromban,
Ha valamit nagyon akartam?
S most hogy van?
Milyen furcsa az a felnőtt,
Ki egykor gyerek volt,
Aki nevetett, sírt, bánatost volt,
De aki kíváncsi is volt egyben,
Aki a világot néhány másodpercben
S mind-mind erőssebben
Szerette volna felkutatni, tárni,
És benne valamit véglegesen megtalálni…
Végül én mit találtam, mire felnőtt lettem?
– s most nagyot nyeltem –
Talán ugyanazt, mint az én szüleim…
S ím, erre elmúlnak nyűgeim, s eszmélek.
Mert az a gyerek ki egykor voltam,
Most itt áll az én fiamban,
S én magamat látom benne,
Így lettünk mi egyben, ketten,
E nyirkos, fázós Budapesten.
A kirakatok játékkal, a szívek vágyakkal,
S némi áhítattal vannak teli.
Minden rendben van,
Karácsony van.
Vagy legalábbis így látszik,
De félek, hogy a szívekből, valami mégiscsak hiányzik.
Valami egyszerű, valami gyerekes,
Valami, ami a tökéletesség felé vihet.
Valaki a fejemben bogarászik…
S nem tudom, most decemberben,
Nekem mi hiányzik…
De mindaz mit én kaptam,
A fiamnak imában, mozdulatban, szóban.
Visszaadom, ha tudom, szótlan.
1 hozzászólás
Nagyon szép, mély érzelmeket tükröző vers. Az ember a fiában látja saját magát. S ha jön a karácsony, valami mindig hiányzik!