Elem nélkül egyszerű külső zajok
nyomják el az idegtépő csendet, dejó
légterembe olykor gyerekhang csöppen,
abból a tűrhető fajtából. Ne is legyen több.
Üveglapon túl botladozó késői fények
buknak alá vegyszerben ázó föld mögé,
majd én – gondolom túlfűtött optimizmus
hevétől vezérelve- megállítom mit nem lehet.
Nyugtatólag hat a képtelenség cikázása
képletektől zúgó fejemben, olykor elfáradok.
A sínekre érve lassabb tempó teremt kis halált,
majd gyors, villámló, vörös vérpamacs az ablakon.
1 hozzászólás
Huh!
Kemény vers!
remélem nem ilyenek
a mindennapjaid?