Elbeszélő költemény
Gyermek voltam még, amikor
háborúra ébredt nemzetünk.
Nem mi akartuk, nem mi kezdtük,
mégis belekeveredtünk.
Határainknál dúltak a csaták,
fiainkat vitték-besorozták.
Indultak nótával, mert hitték,
hogy ők hazájukat védelmezik.
Milyen sors jutott a hazának,
s az itt élő sokféle népnek?
Megint vesztettünk háborút – hisz’
sorszerűen vesztes mellé álltunk.
Jött az áradat nagy hadával,
határt átlépte milliót számláló
szovjet katonával. Ki kérte őket?
Tán’ senki! – vagy mégis, ki tudja? –
Egyszerre megleptek bennünket
– s ahogyan állítják – „felszabadítottak!”
Bevonultak: falvakat, városokat
elfoglaltak, majd ők parancsoltak.
Szép tavaszi napon nagyhatalmú urak
végre békét kötöttek, de milyet?
Erről bennünket meg se kérdeztek.
Ismét megfosztottak területeinktől,
’hol testvéreink, vérrokonaink élnek.
Most már „béke” van hazánkban,
a fegyverek nem dörögnek!
Kezdődhet az élet, van mit tenni:
földig rombolt hazát újjáépíteni.
Lassan beindultak már a gyárak,
az épségben maradt katonáink
akár civilben is járkálhatnak.
Nekünk kellett akkor ifjaknak,
és háborúban megrokkantaknak
felépíteni hazánkban mindent,
amit ellenséges bakancsok,
– de nemcsak az idegen katonák,
hanem a szövetséges hadak is –
letiportak, eltapostak, – amivel
romba döntötték otthonainkat,
felszántani kellett feldúlt mezőket,
bevetni elárvult földjeinket.
Felépítettünk lerombolt iskolákat,
kórházakat, feldúlt otthonokat,
hogy emberhez méltó létet
teremtsünk mindnyájunknak.
A megszállás negyven éve alatt
fizetnünk kellett „jóvátételt”
– de miért? –
Mert megszálltak bennünket?
Még fizettünk elillant fiatal
évekkel, nyomorúságos létünkkel.
Nagyon sokat kellett dolgoznunk,
egy héten sokszor hét napot, – de lett
lakásunk, ruhánk, terített asztalunk.
Fiatalon boldogan fáradoztunk,
és néha-néha vigadoztunk.
Éreztük, hogy munkánk nyomán
épül országunk. Azért küzdöttünk,
legyen nekünk, s utódainknak
nyugodt jövőnk, és otthonunk.
Ezerkilencszázkilencvenben
megszállóinktól szabadultunk.
Igaz, nem egészen önként,
– mégsem úgy, mint töröktől,
kiknek az igáját őseinknek
elviselni kellett százötven évig;
nekünk a szovjetekhez „csupán”
negyven évig volt „szerencsénk”.
A huszonegyedik században
mit kell ismét elviselnünk?
A hőn áhított demokrácia
és szabadságban nagyjaink elszúrták
a politikát – de nem mondhatják,
hogy szovjet parancsra tették!
Mert nagygazdaságot és téeszt,
gyárat, üzemet, ’mit elődeink
nehéz munkával létesítettek,
ahol az emberek dolgozhattak,
abból családjukkal jól éltek,
azt az üzemet is, ami jó volt,
– ha nem tetszett az új uraknak,
ahelyett, hogy átszervezték volna, –
mindent megszüntettek, vagy
egymás közt olcsón elosztottak.
Ám sajnos, új munkahelyeket
teremteni már elfelejtettek.
Politikusaik mostanában
– ahelyett, hogy munkájukat végeznék –
ádáz küzdelmet vívnak egymással,
ócsárolják, és öldöklik egymást.
De nem háborúban, fronton, hanem
úton-útfélen, vagy parlamentben.
Két táborra szakadt hazánk népe,
mivel választott vezetőinknek
mindig van – nem ellenzéke,
hanem – ádáz ellensége,
akik büntetlenül gáncsolhatnak
mindent, és lázítják a népet.
Ezért hazánkban tán’ sohase
lehet már nyugalom és béke?
Igaz, nehéz életünk volt
a szovjetvezénylés alatt.
Most tán’ jobb? Mi változott?
A megélhetés még nehezebb!
A kapitalista, hogy bukszáját
mégjobban teletömködje,
aztán ha külföldi, tovább áll –
ha nem megy jobban a dolga,
dolgozóit meg nem szánja, őket
kisemmizve rakja lapátjára.
Miért törődne azzal, hogy aztán
ki ad nekik munkát? Fiatalok,
és ötvenévesek élete romokban –
ki törődik velük, kihez forduljanak?
Az intrika helyett vezetőink
inkább azon törhetnék fejüket:
hogy hazánkban munkát, jólétet
teremtsenek. Legyen mindenkinek
kenyere munkája, többé ne
nélkülözzön senki, aki itt él,
– ebben az országban!
*
13 hozzászólás
A vers első fele (ahol a múltról van szó) jobban tetszik, azt megfogtad.
Igaz gondolatokat fogalmazol meg.
üdv:sanna
Kösz, hogy elolvastad és elmondtad a véleményed.
Szeretettel üdvözöllek. Kata
Örülök, hogy meglátogattál és véleményt nyilvánitottál!
Üdv. Kati
Drága Kata!
Nagyon kemény, és nagyon jó vers!Tisztelettel olvastam, bár én a versed 2-dik felét ltem csak át, de szegény nagyanyám annak idelyén mikor gyermek voltam, sokat mesélt:(Az utolsó négy sorod. egy olyan fohász, mire minden embernek nagy szüksége van…- lenne!
Ölellek:Kriszti
Privi megy!
Igazán meghatottak a szép szavaid. Aranyos vagy, hogy meglátogattál. Bizony, történelmi időket éltünk át, s azt hiszem, még a mai időket is annak lehet nevezni. Mikor lesz már teljes nyugalom – béke – egyetértés – szeretet az emberekben egymás iránt az állandó acsarkodás, egymús öldöklése, ha “csak” szavakkal is – helyett. Szeretném még én is megélni!
Üdv. Kata
Kedves Kata!
Versed végigvonul a történelmen a háborútól napjainkig. Apukám is szokott mesélni a háború utáni újjáépítésről. Azt kívánom én is, hogy az utolsó négy sorod váljon valóra.
Szeretettel: Rozália
Kedves Kata!
Nekem is sokat meséltem nagymamámék a régi időkről. Sokszor hallom, hogy – visszatekintve – talán akkor jobb volt. Mert biztos állásuk és fizetésük volt.
Tetszett a versed, nagyon jó társadalomkritika.
Szeretettel: Hópihe!
Kedves Hópihe!
Örülök, hogy régi versemet elolvastad. Az tény, hogy az életkörülményeink jobbak voltak, hiszen mindenkinek – kötelezően – munkája volt, s nem került annyi ember létbizonytalanságba, mint most.
Persze, annak az időnek is voltak árnyoldalai – az akkori politika, s az, hogy a nagy "jótvőnk" a Szovjetunió ránknehezedett teljes súlyával – bár a 40 esztendő végefelé már sokat enyhült a helyzet. Szerencsémre – bár nem akármilyen állást töltöttem be – nem kényszerítették rám a párttagságot, s örülök, ezt megúsztam.
Szeretettel: Kata
"meséltek" – elnézést
Kedves Kata!
Gyakran arra gondolok milyen nagy volt a társadalmi összefogás a háború után.
Összefogtak az emberek és újra építették az országunkat.Ha tehetném hálát mondanék érte.
Most is háború van, csak nincsenek fegyverek.Vezetőink egymást marják, kínozzák a népet.
Haldoklik a demokrácia.Kórházakat, gyárakat zártak be a híres vezetők.Én is azt kívánom, legyen kenyere munkája az embereknek.Nagyon tetszik a vers. Sok szomorú igazságot rejt.
Tisztelettel:Ági
Kedves Ági!
Abban az időben is voltak súlyos, megemészthetetlen elvárások az emberekkel szemben. Azonban élhetőbb volt az élet. Az emberek közelebb álltak egymáshoz (persze, nem a sztálinista-leninista nagyurakra (pardon: elvtársakra!) gondolok. Az egy külön kaszt volt. Azonban valóban épült a háborúban lerombolt haza, volt munka, még a lenézett "kisebbségnek" is teremtettek munkahelyeket, ahol – sokan becsületesen dolgoztak – volt munkájuk-kenyerük nem szorultak segélyre. Nem nézték le másságot, valahogy közelebb kerültek egymáshoz az emberek. Emberibb volt az élet még a nagyon sok és súlyos hibák mellett is. Még annak is dolgoznia kellett, aki nem nagyon akart, mert a munkakerülés bűntettnek számított.
Ami most kialakult – abban a demokráciában, amiért annyian küzdöttek – lassan már az emberek kerülik egymást, és lehetetlenség emberi körülmények között élni. Sajnálom a mai fiatalságot.
Köszönöm, hogy hozzám látogattál.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata! Versed mint egy óda, feszült érzelmi állapot jellemzi. Igaz nem kedélyes, de valóságos. Merni kell kimondani érzéseinket, és Te itt gyönyörűen megtetted. Az utókor olvassa mit érez az ember a sodrásban. Úgy legyen: szebb jövő ebben az országban. Segítsen az Isten bennünket. Szeretettel Éva
Kedves Éva!
Nem volt könnyű átélni "azokat a időket" – amelyekről írtam. Persze, a mostani se sokkal jobb, bár nem háború okozta, hogy egy földig lerombolt országot kellett újraépíteni – mindenestől…
Köszönöm hogy hosszú volta ellenére rászántad magad az olvasásra. Nagyon igazat írtál, s legyen úgy, ahogyan leírtad.
Szeretettel: Kata