Hol hitét vesztett nárciszok hullajtják halott szirmaikat,
És a sötétség felett megbúvó Napfény csak üde álom talán,
ez vagy te álnok, bús reménytelenség.
Lelkem tévutakra taszítod, s depresszióm
Kietlen börtönébe száműzöl, hol szívemet
Mint üvegtiszta kristályt töröd szilánkokra,
S életem gyökerét alantas férgekkel rágatod.
Elfutnék, elbújnék, ha tudnék tetőled
De nyomomban jár fürge árnyékod,
Mely lesújt erőtlen testemre, s a félelemtől,
úrrá lesz a bánat, jéggé fagyott ereimben.
2 hozzászólás
Kedves László!
Nagyon élethű leírása a depressziónak…
Nem tud elfutni az ember előle, mert a sötétség börtönébe zár…
Gratulálok az írásodhoz…Lyza
Teljesen átadtad azt a szomorú levert állapotot. Sokan szenvednek depresszióban csak még maguk sem tudják. Tetszett a versed.
szeretettel-panka