Dialógus az éjjel

– Látod? A csillagok felől jövök, most szép az este,
ilyenkor nem zavarja semmi kósza röptömet,
felhő se jár, pár repülő ugyan nyomom kereste,
de jó ez így. Se fönt, se lent nincsen már nagy tömeg.

Én már tegnap is láttam, ahogy a kerti széken ülsz,
magadban morzsolod bosszantó, apró gondjaid,
csodáltam, miért nem jössz, ha hív az ég. Te nem repülsz?

– Voltam már fönn, mikor még gyermeklényem szárnya vitt,

aztán ifjúként, emlékszem, boldog büszkeség emelt
naponta föl, és szálltunk, Ő is ott repült velem…
Felülről más, tudom. Más a ház, és mást mutat a kert,
hiszed vagy sem, minden felől láttam az életem.

– Kopasz vagy fönn. De nem mondom el, kettőnk között marad,
tudom, mennyire fontos ez, nagy úr a büszkeség!

– Már nem számít. No jó, van azért még olyan pillanat,
de minden kihullott szállal közelebb lesz az ég.

– Te bölcs vagy? Lehetsz, mert minden szóra van jó válaszod,
és csöndes nyugalmat érzek iróniád alatt…
vagy játszol. Nekem? Magadnak? Küzdenek a dallamok,
itt-ott botlik a csend kicsit. Ne csapd be önmagad.

– Ez én vagyok. Játéknak látod bújó gyengeségem,
bölcsességem ha él, igaz, ha szól, talán hamis.
Most menj. Röpülj, téged nem köt meg holmi álszemérem,
tiéd a Nagy Egész.
Szívesen látlak máskor is.