dicsőítő ének

óh te földöntúli erő
te szentséges düh
imádlak téged
lábaidnál térdepelek
áldd meg bűnös lelkem
faragj belőle csodát
hogy hasonlatossá váljak
magasztos tükörképedhez

alig álltam lábra máris
ott sürgölődtél mellettem aljas vétkeim
elkövetése után nem rejtetted
véka alá ingerültségedet
zsenge totyogós koromban
áradt belőled a neheztelés
Gatya Mária honpolgárnőn keresztül
mikor kertje friss rózsabimbóit
dundi ujjaimmal a porba gyaláztam

nem hagytál el akkor sem mikor
U. Károly elemista osztálytársam
jól elagyabugyált az árokparton
mustársárga hátitáskámból kihullott
minden reményem
bátorság sem töltött el hogy
kijelöljem a határterületeimet

aztán mikor elhagytam a szépen
horgolt tízórais szatyromat a templom
melletti szobornál a padon
irtózatos haragra gerjedtél
egy hétig csak sózott
üres kenyeret csomagoltál nekem
titokban ettem szégyenem
apró falatjait

nyolcadikban mikor molesztáltak
a fiúk rémületemben majdnem
elértem bokád magasságát
a kétségbeeséssel ketten
törtük be a kémiaszekrény
üveges ajtaját

felbujtónak neveztél a középsuliban
pedig csak az igazságért harcoltam
a tűzijáték rakétáit együtt lőttük az égre
frusztráció keserűség és mélabú
rajzolták a pattogó csillagok

“most már elég, torkig vagyok”
ordítottam mint Sün Balázs
mikor megtámogatott a félelem
kiderült hamar hogy te küldted a nyakamra
alighogy kidobtam jöttek a többiek
az aggodalom a riadalom a rettegés
a bánat mélabú nagyanyjukkal a
csalódott dühvel később jöttek
ötórai teára

eleget ültél a fejemen
nyakamat jól lenyomva
meghunyászkodtam neked
dicsőségem palástja
kegyelmet képzelő
ábrázatokra villámokat festő
gigagomolyag

most már menjél utadra kedves
áldott mérges szömörce vagy
kínok kínjával kalodába zárlak
és ott hagylak örökre