Diólevél, 2011. Halottak napja

Halottaim, hogy vannak-e,
Vagy nincsenek, én nem tudom,
Zenél a szél, és szólnak ők
Sosem felejtett hangjukon,
Dereng a hang, a forma már nem él,
Vagy nemcsak mezt, de arcot is cserél,
Mint satnya fáról hullt diólevél
Repülni vissza nem akar,
Avarba hullva lesz avar.

A lombok közt egy surranás,
Kotás tavon csak kósza nesz,
A lápon egy lidérc lobog,
Felvillan, és már nyoma vesz,
Olyan csekély, hogy nincs, ki tőle fél.
Elillan, szűnik, bong, és elvetél
Letarlott ágakról diólevél,
Az élet szétfolyik hamar,
Ha nincs, hát senkit nem zavar.

Merengve nézem a ködöt,
Ha jó, ha rossz, csak ennyi volt,
Futó felhők árnyékain
Sarló-alakba hold hajolt,
Repültem egykor, és felém a cél
Közelgett, mint damaszkuszi acél,
De mégse ölt, csak dőlt diólevél,
Nem volt elég erős a kar,
Elhallgatott az égi kar.

Halottaim hogy vannak-e,
Ne tudd meg, én se kérdezem,
Hallgatni készt a hét pecsét,
Nem szíves-örömest teszem,
A holt megold, csak addig köt, míg él,
A jó szerencse az, ha jő a tél,
Kerengve száll arany diólevél,
Arany, de talmi, nem Pazar,
Bezárja végre néma fal.

Dió, diófa és diólevél,
Ha ifjabb lennél, úgyse kellenél,
A bölcs felejt, elhallgat, és
Erőt merít, ez nem kevés.

Dió, diófa és diólevél,
Ha lenge szellemek közt lengenél,
S az óra ütne éjfelet –
Későre jár, elküldelek.

Dió, diófa és diólevél,
Bocsánat’ kérni visszatér,
Mit ér, ha kér, mit ér, ha ad?
A tüske úgyis bent marad.

Csak tüske van, hol rózsatő,
A bőr alá mélyen benő,
Nem vérpiros, de hófehér –
Elsárguló diólevél.

Mert ennyi szín és ennyi hang
Fogadnak mélyen, ott alant,
A Nagy Metélő elmetél,
Lehull dió, diólevél,
A szél suhan csak, és regél.
Kövemre vésik angyalok:
Voltam – valék – már nem vagyok.

Az új tavasszal mit remél
Kipattanó diólevél?
Öröm, ha mégis volna itt,
Fakó kezükkel törlik el
Halottaid,