Ébred a hajnal

Már ébred a hajnal, s élednek
az árnyak ez álmos
merengésben, mikor még
hallgatag homály tapos, a néma
tájon át. Még csend öleli a
szótlanság honát, s álmatag
neszek hallgatnak az őszben,
csak néha a fű zizzen, s üzen
a reszketeg fények félhomálya,
mikor derengés kél a hervadó
időn. Az őszben elmúlik
minden mit a nyár hagyott, s
magára marad a táj, mikor zörgő
levelek hullnak, s múlnak az
érzések is, beleveszve az őszi
szelek az ember méla bús
szívébe. Mert egy kicsit az
ember is elhervad ilyenkor,
látva a múlást, miközben
magára is gondol, miközben
a rőt avar zörög léptei nyomán,
mikor ballag a hajnali homályon
át, méla ködök reszketeg fényein.