Ébredés 2.

A boldogság álom volt csupán, kósza fény,
ahogy az alkonyi fény csillan a háborgó víz tükrén.
Álom volt minden… s jött az ébredés,
vulkánként feltörő lávaként égetett az érzés.

Ráébredtem: ’s érzem, „Ez jó nap lenne a halálra!”
Szívem, lelkem reszketve hull a rideg magányba,
úgy ahogy ősszel hull a fákról a holt levél,
könyörtelen tört rám minden hideg zordságával a Tél.

Nem foghatlak karjaimba, ahogy a napfénnyel teszik a levelek,
csupán eszedre hallgatva elveszed tőlem napod melegét, az életet,
nem adod tört szívedet, elhagyod most csupasszá vált létemet.
Tehetetlen, elnémulva, bénán állok, mert hagyod rám hullani a végzetet.

Elhagyott hát Ő, szívem, lelkem tépte szerteszét,
mint ahogy az Őszi Szél tépi szét a fák sárguló, elszáradó levelét.
Itt maradtam árván, csupaszon, magányos tölgyfaként.
Remélhetek-e még új tavaszt…? Te még oldhatnád szívem félelmét…