Ébredés

Nyirkos odvából kimászik a medve,
a puhány szendergés ezennel véget ért,
megrendülve néz a tágas égboltra:
felhőkben látja könnyes tévedéseit,
napsugárban az egyetlen kiutat,
s mélyen megőrzi gondos észleléseit.

Akaratunk előtt nincsen akadály,
hisz minden aknán áthatol a fény,
semmi korlát, csak rögeszme az agyban,
hogy szivárvány mögül figyelnek a rémek;
egymásért élni, nem győzhet más szándék,
megváltást többé nem hoznak a mérgek.

Egy út van, egy személyes küldetés,
egy ajakra szánt perdöntő szavak,
bár új vizeken jár az önző élvezet,
s gyakran térít el egy mohó, hamis galamb,
de megszegni az esküt hitvány kudarc volna,
keserű végzetünk a mézédes narancs.

Szeretetünk nem merülhet alá a gőgös homályba,
az eszelős szenvedélynél több az alázat,
s mindennél többet ér megbocsátani,
mert gázkamrába zárhat a füstölgő bosszú,
ellenszenvbe fullad az arany méltóság,
s a bűnhődés üteme kegyetlenül lassú.

Boldognak lenni röpke pillanat,
néhány percig tartó örökkévalóság;
hát miért sírunk, s követeljük a jót,
ha egyetlen célunk ajándékozni,
ugyan mit várhatnánk el egy szegény sorstárstól,
hiszen a kincset nekünk kell felhozni?

Erősek vagyunk- bólint a medve,
mosolyogva helyesel a Nap;
nehéz páncél s bokszkesztyű a jellem,
ki igazán bátor, nem torpanhat meg,
a kőzápor csúcsán is védi igazát,
a meg nem alkuvó személyiséget.