Édesanyámhoz

Szépeimből indult az életem
foganva csermelynyi akaratból,
fellobogó remények vágyain
onnan indultam, hol a szél dalol.

Ahonnan származtatásomul már
szelíden, szótlan szálltak szikárul
az évek csendes kötődésein,
s azok résein létem feltárult.

Minden pillanat befedte a múlt
egeit, jussaiért epedve
szavaknak szépeiért születtem
jőve, s lettem jó anyám élete.

Születve mint mások is e földre,
ahogy ők, én is remélni a jót,
szívvel szeretni minden létezőt
aki él, minden emberből valót.

Tavasz volt akkor, május tavasza,
s remények szálltak a lombok alatt,
mily rég volt már a sokasult időn,
elhordatva szépséges jussukat.

Hogy szerettem drága jó anyámat!
Nekem ő volt szívem reményéül,
ő volt a szépség édes jussomul,
mélyeimül bensőmben egyedül.

Az a lombhozó tavasz mily rég volt
szelíd gyermeki ábrándjaival,
kicsiny évekért most ott járok én
szelek emlékül jött dalaival.

S érezvén vágyok utánuk mindig,
benső világom kezdetére ott,
vitetve e szív reményeiért,
hol élni kezdtek már bennem dalok.

Gyermekségem ifjúságán létem
merengésein leltem örömöm,
érezve a költészet húrjait
pendülni, figyelve, mint bensőmön

szóltak a szavak, de nem volt senkim,
ki tanított volna mindazokra,
mit is kell tenni velük örökül,
betöltve vágyam ifjú dalokra.

Benső világom dalokban égett
feszülésén érzetül azokban,
szépségül vitetve jussaikon,
mit én sem tudtam, csak titokban.

Ki hallgattam szívem ütemeit,
titkon azok mind ott voltak velem,
bennem éltek édes jó anyámért,
érte adatva szépségeiken.

Köszönve neked, édesanyám azt,
hogy világra hoztál mint gyermeked,
ki voltál mindig boldogságomért,
ahogy én lenni szeretnék neked.

Adattunk egymásnak az Istentől
reményül a szépségek életén,
vágyaimba írva ezen sorok
fiadnak egyszerű költészetén.

Akiben mindaz ott él teérted
örökül, versekül szánt reményül,
gyönyörűségül adva át neked
fiad szeretete, mi nem enyhül.

Nem enyhül az, ki voltál s vagy neki
létezésül az élet mondatán,
mit szíve érted is hord leírva
azt. Ölel Téged gyermeked, Zoltán.