Régesrég egy távoli tájon,
Hol tenger moraja hí´,
Élt egy kislány, halhattad nevét:
Úgy hívták, hogy Annabel Lee;
Nem volt nekünk más gondolatunk,
Csakis egymást szeretni.
Kislány volt ő s kisfiú én,
Ott, hol tenger morajlik,
De mégis engem szívből szeretett,
Én meg őt, Annabel Lee-t;
Ám szerelmünkért irigy vágy szállta
meg az ég angyalait.
És ez lett oka, hogy egykoron,
Ott, hol tenger morajlik,
Gonosz égi fuvallat érte
Szépséges Annabel Lee-t;
S vitték az előkelő ősök,
Én pedig maradtam itt:
Egy sírba zárták szerelmemet,
Ott, hol tenger morajlik.
A boldogtalan égi angyalok
Boldogságunk elirigylik,
És ezért (mind tudjuk, hogy ezért,
Ott, hol tenger morajlik),
Érkezett az égi fuvallat,
mely megölte Annabel Lee-t.
De szerelmünk erősebb ennél,
Sem nálunk idősebbek,
Sem nálunk eszesebbek,
Sem szárnyas angyali csodalény,
Sem mélytengeri vad szörnyetegek
Nem tudják szakítani tőlem
Annabellem, lelkemet.
Mert a hold halad, küld nekem álmokat
szépséges Annabel Lee;
S a csillagos ég, látom benne rég,
Ott a szépséges Annabel Lee;
Ha jönnek az estek, én mellé befekszek,
Ó én kicsi szerelmem, te bájos gyermek,
Mellé fekszek, a tenger hív,
Közös sírunk a tengervíz.
Edgar Allan Poe:
ANNABEL LEE
It was many and many a year ago,
In a kingdom by the sea,
That a maiden there lived whom you may know
By the name of Annabel Lee;
And this maiden she lived with no other thought
Than to love and be loved by me.
I was a child and she was a child,
In this kingdom by the sea:
But we loved with a love that was more than love —
I and my Annabel Lee;
With a love that the winged seraphs of heaven
Coveted her and me.
And this was the reason that, long ago,
In this kingdom by the sea,
A wind blew out of a cloud, chilling
My beautiful Annabel Lee;
So that her highborn kinsmen came
And bore her away from me,
To shut her up in a sepulchre
In this kingdom by the sea.
The angels, not half so happy in heaven,
Went envying her and me —
Yes! — that was the reason (as all men know,
In this kingdom by the sea)
That the wind came out of the cloud by night,
Chilling and killing my Annabel Lee.
But our love it was stronger by far than the love
Of those who were older than we —
Of many far wiser than we —
And neither the angels in heaven above,
Nor the demons down under the sea,
Can ever dissever my soul from the soul
Of the beautiful Annabel Lee.
For the moon never beams, without bringing me dreams
Of the beautiful Annabel Lee;
And the stars never rise, but I feel the bright eyes
Of the beautiful Annabel Lee;
And so, all the night-tide, I lie down by the side
Of my darling — my darling — my life and my bride,
In her sepulchre there by the sea,
In her tomb by the sounding sea.