hálás imával fordulok az Úrhoz:
az éjjel kapott álmom átsejlő képe
vadul verő szívem fő felelőse.
Minden, ami árnya csak a való életnek,
zárt szemhéjak alól értelmet nyerhetnek.
Elhisszük szabadon, ha szállunk a széllel,
hegyeket mozgatunk őrült szenvedéllyel,
tengerek táncát nevetve figyeljük,
fagynak ölelését forróvá leheljük.
Lábunk, hisszük gyorsabb égi mennydörgésnél,
és kitartóbbnak tűnik az athéni hősnél,
nem kétséges az, hogy mi vagyunk az óra
legfontosabb része: mozgató rugója.
Átéljük nem egyszer önmagunk halálát,
nem reszketünk tőle, járjuk bizarr táncát,
minden játszi könnyű, nincs súlya a bűnnek,
mégis hálát mondunk mi az ébredésnek.
Mert bár könnyebb, szebb, s jobb, ami álomvilág,
mégsem az igazi, az mégis csak fonák.
S ha eljön majd egyszer az örök megnyugvás,
szemem nyitva tartom, ne érjen csalódás:
józan, higgadt fejjel kell majd megcsodálnom,
hogy tűnik az élet, s tovaszáll az álom.
2 hozzászólás
Kedves Millali!
Éjjel álmodunk, nappal álmodozunk, nem is tudom mikor vagyunk ébren? 🙂
Gyönyörű versben foglaltad össze mindezt.
Szeretettel: Angie
Kedves Angie!
Köszönöm, hogy ezt a versemet is elolvastad. Külön öröm a számomra, hogy a véleményeddel egy teljes egésszel növelted a hozzászólások számát.
Na jó, most komolyan, örültem, hogy itt jártál.
Szeretettel:
Millali