Ég veled!

El kell köszönnünk, ez a búcsú ideje, s talán nem örökre szól,
maradtál volna, de menned kellett, már senkire sem haragszol.
Porló hamvaid körbeölelő kerámiáján a Nap fénye csillan,
a fény-árnyék játék véget ért, a világosság szótlan tovaillan.

Megáll, mozdulatlan a sötétség, amit sohasem kedveltél,
hisszük, csak előre mentél nélkülünk, de ennyire miért siettél?
Békesség, megtérés volt arcodon, lélekvitorládból kifogták a szelet,
már mélyen alszol, ha beszélnék veled az álmaimban keresselek?

Nézem, ahogy lebegő fehérségbe burkolja urnád a szemfedő,
életutad végén hajlékodból hívott magához a Teremtő,
szunnyadó lélek, két elernyedt dolgos, szorgos kéz,
végre örökre szertefoszlott a könyörtelen szenvedés.

Mintha aludtál volna, amikor elengedte tested a lelkedet,
egyetlen egyszer mondtad: vágyod, imádkozzunk éretted.
Mondják, kit szeret az Isten, fiatalon hagyja itt az árnyékvilágot,
ennyire szeretett, hogy nem kaphattál néhány év haladékot?

Magába olvaszt a föld, a halál győzött, ismeretlen útra lép szellemed,
az enyészet virágai fejüket meghajtva tisztelegnek sírod felett.
Hallgatag hant, emlékezünk, néma suttogás, suhanó galambszárnyak,
a természet öle befogad, aludj, lelkedre angyalok vigyáznak.

S mind, akik itt állunk könnyben, megtörten, földbe vájt sírod felett,
jó utat, legyen könnyű a föld, utoljára, csak ennyit kívánhatunk neked!