Nem számít az élet,
Oly töredék…
Folytonosság…
Majd szakadék.
Mindig hideg az űr,
S fekete, hogy félj!
Ahogyan az ágyadra a halál ül…
A végén már csak mesélsz.
Annyira fájhat.
És a sok rettegés:
Mi lesz majd,
Ha az élet visszatér…
Sok szenvedés.
Háborúk és érdekek.
Ahogy folyik a vér:
Akár a szerelem!
Szebb halottként és hidegen;
Egyben törékeny és védtelen.
Kérlek… Halálom ne vedd el!
Csak por vagyok, nem tudok szólni neked!
Olyan szomorú vagyok.
Nem hallasz engem.
Nem fog tetszeni az utolsó sóhajom:
Szépen kértelek… Hagyd a sírhelyem!!!
3 hozzászólás
Kedves Zsolt!
Hiába, te egy másik oldalon állsz és azt szereted.
Szükség van a sötétre is, de leginkább a fényre.
Azért tetszett az írásod.
Üdv: József
igen, én valóban egy sötét oldalon állok… a következő írásom sem lesz fényesebb, holnapra felkerül, köszönöm, hogy olvastad
Kedves Nimródia!
Egészen kifejező ez a vers, viszont egy kicsit kuszának érzem, szerintem még lehetne ezeknek a gondolatoknak a megformálásán tisztogatni egy kicsit.
Köszönöm, hogy olvashattam
üdv:
Zsuzsa