Magas tornyok fölött lángol a Nap,
hallgatag néz alá szikrázó szeme.
Bőszült a vér és forr bennem a zene,
vad dallamot kavargat a vágy,
bőröm alatt keringőznek a csillagok,
leheleted nélkül mint a víz, megfagyok.
Messze vagy most, de mindenhol láttalak,
őrzi arcod a város fala, az utcák.
A titkos neszek lépteid hazudják.
Elmentél, kihűlt nélküled az ágy.
a takaró és a párna nem moccan, didereg.
Összeborzolja tarkómat a hideg.
Fénybe szökken a mozdulat, büszke szára
csillog, kinyílik benne a tavasz virága,
és cirógatja a karcsú ujjú szél.
Mosolyod felragyog, és az égbe karcolva él.
5 hozzászólás
Csodálatos vers ismét! Ez az amihez nem fűzök kommentet.
Csak gratulálok: András
Köszönöm szépen, András.
Kedves Miléna!
Szépet alkottál, különösen az utolsó sora fogott meg:)
Üdv: Borostyán
Szia Miléna! 🙂
Elmesélem, miként kerültem éppen ide:megláttam a "Véletlenül"-ben a címet, ebből a második szó mágnesként vonzott engem erre a helyre.
És milyen jól tettem, hogy bejöttem!
Fantasztikusnak tartom a képeket a versben, főleg a zene életre keltése ragadott meg.
Vannak benne egészen egyedi kifejezések: "titkos neszek lépteid hazudják".
Szerintem nem is írok mást, úgyse tudok. 🙂
Nagyon-nagyon tetszett! Köszönöm a töltődést és a pozitív energiát!
Szeretettel: Kankalin
Köszönöm, Kankalin!
M.