Ego

Az ego egyszer megöl engem,
az önmagam körül járt rítustánc,
ez a furcsa egyszemélyes románc.
Talán, mikor születtem, és a tulajdonságokért
álltunk sorba ( meztelen csecsemők),
elfogyott az égi TESCO-ban az alázat,
ezért az angyalra maszkírozott eladó,
a büszkeségből dupla adagot nyomott
hurkás kis kezembe,
talán mert sehol sem találta apámat,
vagy csak mert jó napja volt,
de lehet, hogy görög joghurtot kapott,
ami, mint tudjuk, egyszerűen isteni.
Naivan örültem a repetának, és gőgicsélve
elkacsáztam onnan gyorsan,
nehogy kiderüljön a tévedés rólam,
és visszavegyék értékesnek hitt kincsem.
Nem tudtam, milyen szörnyű átok a rátartiság,
és azt sem, talán egyszer arra vetemedem,
hogy magamat a valónál többnek,
valami költőnek képzelem.
Az alkotó elitt két részre oszlott,
az egyik őszinte, könyörtelen és kegyetlen,
aki fércművemet apró cafatokra tépkedi,
klisé, elcsépelt, patetikus, unalmas jelzőkkel illeti,
megkérdőjelezhetetlen biztonyosságuk konok,
én meg, mint a rajzfilmben az áldozat,
ha a bunkóval fejbe vágják,
és feje körül köröznek a csillagok,
ha valaki jót is mond, az már-már gyanús,
talán akar tőlem valamit?
na így mulat egy igazi szakavatott kritikus.
A másik fele érző lélek, megértő idegen,
és kedves, miközben arra gondol,
istenem, milyen tehetségtelen.
Persze arról a feléről szó se essék,
aki egyszerűen tudomást sem vesz rólam,
önmaga elől is elzárva fekszik,
tetszetős üvegkoporsóban.
Nem szeretem érezni, hogy valaki másnak több,
jobb képessége van,
vagy meg tudja azt tenni, amire én csak vágytam.
Az ego köztem és a külső realitás között közvetít,
pszichém a tudatalatti és az önkontroll jármába szorít,
míg az ego csak énvelem foglalkozik,
de ha egyszer az egyetemes tudatot befogadom,
és az egész világegyetemet magam alkotom,
aznap méltó leszek önmagamhoz is, tudom.