– mint bőrbakancs a frissen hullt havon –
én sem tudtam, de boldog voltam nemrég,
s most nem maradt más, csak a fájdalom
ágyam alá lopva behasalt a bánat,
a kamrapolcon kuporog a csend,
az ég mint delnő, a tejútból sálat
kanyarít nyakába odafent
fülembe halkan sugdos vánkosom
– még álmomban is hallom sóhaját –
s én még jobban magamhoz szorítom
el ne mulasszam egyetlen szavát
mert arról mesél nekem csendesen
– zizzenő hangja éjbe vész –
hogy volt egyszer egy szerelem,
szép álom volt – de vége, kész…
1 hozzászólás
Évike!
Már értem a későbbi örömöt, így a bánat tükrében.Bocsánat,hogy az összefüggéseket is megláttam,de hát ez az életed könyve is. Nyitva volt, én meg bele olvastam kicsit.
szeretettel üdv:Vali