Nem születhettél meg soha, pedig nagyon vártalak;
álmaimnak palettáján Te, mint legszebb árnyalat
szivárványba vontad lelkem, úgy ragyogtál, fényesen…
De hullócsillag lett belőled nagyon korán, édesem.
Elképzeltem, milyen leszel, hogy nézel rám először,
hogy tartalak karomban, ha első könnyed előtör;
bár nem láttalak, minden arcban, ha gyermeké, azt lesem,
fellellek-e véletlenül, érzem-e, hogy ismerem?
De hiába, nem vagy sehol… Inkább angyal maradtál,
nincsen szó a fájdalomra – erősebb a szavaknál;
s azt, hogy voltál, én tudom csak, így kell megőrizzelek –
Drága kincsem, édes titkom, szerettelek… Ég veled!
6 hozzászólás
Gyönyörű, gyönyörű, a gondolat és a hozzá rendelt forma borzongatóan szép egység, mélyen megérintett.
aLéb
Áááááááá! Majdnem megríkattál…
Hát, engem tényleg megríkattál. Ez gyönyörű! És versnek is remek. Üdv, Poppy
Kedves Kalina nagyon sajnálom……Most sír a lelkem is. Mély fájdalmadat gyönyörűen foglaltad versbe. Gratulálok.
Kedves Györgyi!
Szerencsére fiktív a vers, nekem nem kellett ilyesmit kiállnom, remélhetőleg soha nem is kell. Köszönöm hozzászólásodat, neked is Poppy!
Kedves Kalina, ez a vers nagyon szép volt…