Gondolataim mélán
forognak, egyedül vagyok magammal,
egy pad őrzi emlékünk s a kaviccsal
felszórt őszi délután.
Tréfás napfény bújik, csend
honol a bokrok között, csak lelkemben
vívja harcát most elkeseredetten
a zűrzavar és a rend.
Maradnék még, de hallom,
távolból árnyak sikolya száll, felém
hajol lassan a hűvös est és mellém
hullik egy régi álom.
7 hozzászólás
Ez gyönyörú lett, és nagyon nekem való, mert a mostani helyzetemre igen találó.
Remek vagy!
Hanga
Örülök Kedves Hanga, hogy tetszik, ám
sajnálom, hogy rádillik…
Olvastam versed, és érzem, hogy most nem
a legjobb a helyzeted.
Remélem jól jössz ki belőle !!!
Szeretettel : leslie
Átérzem a soraidat… mintha a saját gondolataimat vetetted volna papírra Te! Nem kellemes érzés amikor elveszítjük azt… aki mindent jelent. Hidd el tudom mit érztel, pontosabban mint gondolnád. Legyél bizakodó kérlek!
Szeretettel: A.
Kedves Leslie!
Elárulnád nekem, hogy ki és mi is vagy tulajdonképpen?! :)))
Ismét gyönyörű, számomra valós érzésekről írtál!
Csak megköszönni, s gratulálni tudok!
Zsolt
nem tudom, ki vagy mi vagyok…
csak azt tudom, hogy ez a vers egy csodaszép
emléknek állít emléket…
nem furcsa?
üdv. leslie
Szépen, könnyen gördülő szavakkal írtad versedben az elmúlt, fájó álmaidat.
Versedet a "véletlenül" hozta elém.
Örülök, hogy most, föltétele után jóval később is, de olvashattam.
Üvözlettel: Kata
Szia !
Bár későn, de örülök, hogy megtaláltam ezt a verset.
Nagyon szép 🙂
szeretettel: Zsu