Egy csillagos éjszakán

Csillagos éjszaka van. Kint sétálok az úton, a végtelen égboltot kémlelve, hátha felvillan egy-egy nekem szóló hullócsillag. Várok, és vágyom, hogy néhányat megpillantsak. És igen! A türelem időbe zárt vallumában felragyog valahány. Kicsik, alig észrevehetők, és fenségesen nagyok, mik a csillagos égbolton szinte átkúsznak egy ívet, az örökkévalóságból kitépve néhány pillanatnyi gyönyört, boldogságérzetet. Aztán várok tovább, mint egy kisgyermek a csodára, természetfelettire kiéhezve. Amíg remélve ott ácsorgok a sejtelmes éjszakába burkolódzó úton, az ég lassan rám borul, csillagaival betakar, szinte érinteni lehet őket. Az idő megáll, és valahol a lelkem rejtett tartalmaiban egybe érek, eggyé olvadok az apró fényekben tündöklő égbolt mélykékjével. Szent csend vibrál körülöttem, mintha védett burokban lennék. A távoli zajok, mik elérnének, meghajolnak a közelembe érve, és egy félkörívet leírva a térben tovamennek, finoman, diszkréten elsuhannak, hogy ne zavarjanak. Most talán még az ég is megnyílt, mert ünnepélyes, magasztos érzések hullámzó mámorában ringok, mintha Isten tenyerén egy mennyei bölcsőben hajlanék erre-arra, akár egy fűszál a zsenge tavaszi szellő érintésében. Egy olyan védett állapotban, amiben sérthetetlen a lét, mialatt egy vagyok az éjszaka tüneményes varázsával. S ahogy a hullócsillagok röpke pillanatokra átszelik a mennyboltot, úgy tűnik, szinte látni vélem, hogy közben minden útjukba eső fénylő csillagot megérintenek. Talán így búcsúznak el a látható világtól. Vagy, ki tudja!