Egy éjen

Felhőtlen éjeken, hol
csend és csillag dalol,
egy álom kerget keresztül-
kasul.
Felnézek, arra a
szép nagy égre,
homálytól pelyhes,
pöttyös feketére.
Lassan – lassan,
ahogy a víz a partot mossa,
sötétül a táj,
s a környéket
csenddel koszorúzza.

Hopp! Vajon hol járok?
Susogó erdő, s
virágos rét, csak nem?
Egy álom alkot most világot?
Vagy tán a szemem káprázik?
De nem, nem, érzem,
sőt hallom is,
egymást kergető vidám
vadak, halovány szellő, s a siető patak.
Szárnyra kél a dal,
mit szívem rég nem hallhatott,
egy elfeledett múzsa dala,
egy letűnt szerelem
égető darabja.
S ahogy a múzsa szava száll,
felderül reményem,
s feltűnik az,
kire lelkemmel éheztem.
Ruhája, mint a szüzek
féltett aranya,
arca, mint a vidám
fiatalság csintalan bogara.
Oh, hogy vártalak! Igaz hittel,
s kínzó reménnyel.
Felém int, s szája
csábosan mutat,
Hív, s szinte megérint.
Felé nyújtom kezem,
s szinte hozzá is érek,
de eltűnik a foszlány,
szerte futnak a képek.

Felderül a világ
újra, s szívem vadul
kalapál, mint hideg
vizes zuhany izzasztó
meleg után.

Csak álomkép volt,
szívem egy virága,
mi kinyílt, s várja
tavasz után az őszt,
a halált magára.