Minden, mi bennem létezik, az élethez
köt, mert minden érzés és minden
vágy az életért remeg, mit percek
s órák velem reménylenek. Olykor
felsír bennem a múlt, töprengő
tegnapok tétova tekintetén tűnődve,
hol volt időknek már meddő, bús
harangja remegve kondul. S bennem
feljajdul minden emlék, oly bolondul
csimpaszkodva belém, mint anyjába
a keservesen síró gyermek, ki sok idő
után hozzá újra visszatért. Így vagyok
én az emlékeimmel. Belém csimpasz-
kodnak mind a tegnapok, miket talán
felednem kéne a holnapért. De hát
ilyen az élet! Emlékül marad mindaz,
amit meghagy az agy ott benn, a sötét
rejteken mélyen, ahol felrebben a múlt
kéklő azúrján csavargó emlékek öröknek
tűnő földi sokasága. Olyan ez, mint
szelíd őszutón a még itt ténfergő, jajduló,
sárga leveleken lépkedő bánatos nyár,
ki már csak visszaemlékezni jár tűnődőn,
mint olyan, ki halni nem akar, sem feledni
tegnapokon ringó, tűnő árnyakat. Sokszor
hallani vélem, ahogy sír a múlt, fel-fel-
zokogva siratja a porladó jelent, mert
tudja jól, hogy mit jelent eltévedni az
életen, és eltévedve jajok közt szeretni
oly időben, mikor minden érzés
keservesen zokog e hiábavaló világon.
Mi mindent megtenne majd holnap a
gonosz csak azért, hogy jó lehessen,
hogy halnia ne kelljen a tegnapja miatt
keservesen. Mert mindenért számot kell
adni, így az életért is számadással
tartozunk Annak mindannyian, kitől
kaptuk azt. Minden ember egy tőről
fakad, így egy törvénye is kell, hogy
legyen az életen, mi kettőbe foglaltatik.
Szeretni Istent egész szívvel, egész
lélekkel és egész elmével, és szeretni
felebarátot, mint önmagunkat önfeledten.
Van-e szebb ennél, mit ember megtehet
a szív örökségén, és annak reményén?
Nem csak hirdetni szájjal, hogy szeretni
kell, hanem megélni lényünk egészének
bensői mélyével. Mert az emberi szív
nyugtot csak úgy lel, ha e törvényt, mi
a bensőbe van felírva, nem tollal, hanem
az Isten ujjával odabent, elrejti a szív
és maga az ember a mélyült rejteken.
Egyebünk sincs több mint az élet, minek
törvénye egy és örök, s mi, népek vagyunk
benne az örökösök. S mily gondtalanok
lennénk mind, ha szeretnénk egymást
a törvény szerint. Mi nem csak jog,
hanem egyszersmind kötelesség, hiszen
a törvény így int: „Szeresd felebarátodat,
mint önmagad”. Az hogy szeress, remélj,
és bízzál, mind egy tőről fakad, hiszen
hogy tud az remélni, kiben nincs bizalom,
s bizalom nélkül lehet-e szeretni csak úgy
önfeledten, érte semmit nem várni, csak
tenni a jót, csak szeretni bensőnk
legmélyéből megannyi éven át, amit
örökségül rejt e mérhetetlen mindenség,
e hatalmas világ. Remélve azt, mit ember
remélhet, nem a látszatért, hanem a valóért,
lomboknak édesen susogó dalán, hol
minden remény tavasszal árnyat bont,
s majd végtelen távolok csendjén nyugtot
lel minden örökség, mit a szív magába
zár, mert szeretni tudott egy életen át,
legyőzve e nagyvilág minden rosszát.
2 hozzászólás
Kedves Zoltán!
Elmélkedéwsed magában foglal mindent,ami egy ember
életét morálisan meghatározza!
A szabad akarat hálóján keresztül KAPNAK ÉRTÉKET TETTEINK!
Mindenki magáért felelös.
Nagyon szépen átszövi a sorokat,az önzetlen szeretet´érteke!
Üd:sailor
Kedves sailor!
Köszönöm szépen, hogy olvastad versemet s találtál benne olyat ami tetszett!
Szeretek elmélkedni az élet célján s értelmén, mint gondolom a legtöbb ember.
A te verseiből is árad a mélységes elmélkedés az élet dolgain, mik gyönyörködtetnek
minden olvasódat, köztük engem is nagyon – nagyon!
Kívánok sok ilyen elmélkedést, ihletteli percekkel együtt!
Üdvözlettel kívánva Neked minden jót!
Zoltán Kaposvárról!