Egy év múlva

Úgy néztél rám, mintha följebb lennél.
Lejjebb voltál.
Úgy tettél, mintha egy ember lennél.
Állat voltál.

Megmarkoltad kezem csontos ujjaiddal,
s úgy mosolyogtál, mintha senki lennék.
Aszott, szuvas, büdös, sárga fogaidat
villantottad rothadt lelkeddel felém.

Az elfekvő gombás falú szobájában
öreg ágyon fiatal hulla szunnyadt.
Egy év múlva majd találunk néked is egy
pici, nyugodt, ázott falú lyukat.

Rám néztél, s én rád néztem,
vigyorgott tekintetem.
Te hatalmad fölöttem,
én jövődet temettem.

"Na, ez is meghalt" – mondták
az ápolók odaát,
s halálviselt paplanját
a fejére ráhúzták.

Aztán jött a gerbera,
sok mécses, labdarózsa.
Sírjánál eltelt egy-két
olvadt viasznyi óra.

Vagy nem, mert ennyi se járt,
túl olcsó volt ő nekünk.
Látod, te is majd így jársz;
nem számít hogy mit teszünk.

De te csak mosolyogtál
szürke szemmel lelkembe;
nem zavart sem a halál,
sem halódó szellemed.

Jobb tenyerem arcodra
lassan reáhelyeztem,
s bőröm meleg bársonya
játszott nyirkos lepleddel.

"Te nyertél!" –
leheltem be füledet,
de magamban: "Vesztettél!" –
így nevettem vesztedet.

Egy év múlva úgyis
málló szövet lesz tested.
Egy év múlva úgyis
foszló kötél lesz beled.

Egy év múlva úgyis
csontod üt át bőrödön.
Egy év múlva úgyis
rád szakad a mély gödör.

Egy év múlva szádból
agyvíz csorog nyakadba.
Egy év múlva ajkad
lesz a féreg-vacsora.

Egy év múlva tüdőd,
szíved s májad sejtjei
bomlásgázok lesznek,
ami tested szétveti.

Egy év múlva gyertya,
ázott föld és sír leszel;
így hát utoljára
mosolyom még átölel.

Úgy nézel rám, mintha följebb lennél.
Lejjebb vagy.
Úgy teszel, mintha egy élő lennél.
Hulla vagy!