Egy gyermek álmai…

A gyermeklét megváltó szikrái

pattognak a rezzenetlen mában.

De már fájnak, mert szentek!

Mert soványka létem már nem hisz az imában.

Pedig elvolt az tervezve, meghányva megvetve.

Ha kiönt a folyó, vagy szakad az ég,

én úszok a felhőben, tajtékban, a korbácsolt habban,

és mentem anyám, testvérem, kutyám, mentek mindent ami szép.

Később mentettem szerelmem, a copfos kipirultat,

ahogy a kitört-oroszlán a karomba űzte,

s szökelltem vele cirkusz póznájára s öleltem

-szíve nekem kalapált- míg lent vicsorgott a beste.

Mentettem világot, földet, fát, tört szárnyú madarat!

Terveztem színeket, amilyenek még sohasem voltak,

ördögtelen vallást hol csak szeretni szabad,

hol égi s földi lények egymásba borultak………….

Állj meg fiú, te idő-vándor !!!!

Te szeplőtelen csodaváró! Magas a mérce!

Hogy birkóznék evvel én meg?

Csak ember vagyok ez embertelen létbe'.

Eszem villan, szemem csillan, üdvözülhetek tán!

Tovább adom e nemes tervet, lopva egy gyereknek,

hisz ír, olvas, már csodát álmodik, Dávid, az unokám.

l