Egy ismeretlen emlékére

A ligeti fák között,
hol a fény sem bánt már,
egy ember ül a padon
s virágszirmokat számlál.

Mélyen elgondolkodva
fűrkészi a nyarat,
míg órák múlnak így el
percnyi idő alatt.

A lelke mélyén szenved,
szívét kétség marja.
El nem ejtett könnyeit
a balsors kicsalja.

Ha újra arra járnék,
megmondanám néki:
Én is tudatlan vagyok,
ki ömagát sem érti.

Lám, te is eltévedtél,
látszatvilágban élsz.
S tán azt kapod, mi üdvös
hogy megtudd, mennyit érsz.

Hiszen minden éremnek
ugye, két oldala van?
Így az élet útja is
füvön megy, vagy sárban.

Vedd észre, a füves út
a sár mellett vezet,
s a kettő közt azt látod
mi eddig is éltetett!

Igen, ezt mondtam volna,
ha kezed elereszt.
De most üres az a pad,
mellette fakereszt.