Ha egyszer majd egy kéz
ellopja a napot
hogy jeges hideggé verje
és fortyogó rohanó láva
önti el majd a földjeinket
akkor
a Dolgok
az élettelen
kövek
a fák
a vizek
majd
meg fogják érteni
hogy meg kell magukat védeni
és jaj lesz minden
parányi percnek,
ami arra készül
hogy Dolog a Dologgal egyesüljön
jaj lesz minden akarásnak
semmi sem fog egyesülni
mert őrt állítanak a Dolgok
a rendbontókat összeverni
s nem lesz többé
se szerelem se álom
ha Emberként
tönkretesszük a Földet
a büntetésként
a Dolgok
eltörlik majd az életünket
erről a világról
Ember
amíg még
megteheted
védd hát magad
az élőket és az életteleneket
védd
a testvéreidet
2 hozzászólás
Kedves István!
Annyira egyénien, és számomra rokonszenvesen fogalmaztad ezt a létfontosságú témát, ilyen köntösben el sem tudtam volna képzelni.
Természetesen normális, épeszű ember csak igazad adhat neked, hogy tiszteljük és védjük Földünket, környezetünket, különben nagyon súlyos következmények lesznek, mégis egyes személyeknek teljesen ki kellene fordulniuk magukból, hogy alázatosan, környezettudatosan, vagyis emberhez méltóan éljenek. És persze mindenkinek nagyon sokat kellene tennie, változtatnia életmódján, ami a mai fogyasztói világban embertelenül nehéz, de szükséges, mert már az utolsó utáni pillanatban vagyunk.
Tetszett az írásod.
Üdv.:Tamás
Kedves István!
Nagyon mély, nagyon szívhez szóló verset írtál, s előhívtál belőlem egy gondolatot,
ami ide kívánkozik.
ÚGY KELL ÉLN(EM)ÜNK, mintha nem lenne kár ért(em)ünk!
NEM KÁR ÉRT(EM)ÜNK!
Mert csak annyira vagyunk élők, amennyire hajlandók vagyunk meghalni, minden pillanatban.
Többek között azokért a dolgokért, amik fontosak nekünk, s amikről Te is írsz!
Mert egy dologgal lehet leginkább sakkban tartani bennünket, a testünk elvesztésével.
Ezt persze tanultam, nem a kisujjamból szoptam, (talán lesz akinek ismerős ez a gondolat), köztük neked is, ha mégsem, itt az alkalom, hogy tovább adjam.
Annál is inkább, mert ahogy öregszem, egyre hajlamosabb vagyok vele egyetérteni.
szeretettel:
Ildikó