Egy könny, és ami mögötte van

Távolba kémény füstje szállt,
ott várt haza mindig jó anyám,
fehér haját gyászkendő takarta,
keserves sorsát soha sem siratta.

Nem adott az ég, sok jót szegénynek,
kevésszer csalt örömkönnyet szemére,
de, mikor fiát éppen jönni látta,
midig mosoly ült kedves orcájára.

Ezer csókot hintett fiának fejére,
úgy szorította áldott jó szívére,
mintha nem akarná soha elengedni,
mintha vele szeretne örökre lenni.

Csendes kis házban lelassult az élet,
sarokban szunyókáltak az emlékek,
kopott sparhelten húsleves főtt éppen,
apró gyöngyök keringtek rajta szépen.

Vályogba szorul a meleg, simogat,
kemence padja, kis kuckóm hívogat,
gyermek vagyok újra, táguló álmok,
de a fájó könnyektől, semmit se látok.

Nem száll már a füst, azon a kéményen,
nem vár már anyám sem, kertje végében,
kiskapu sem tárul, rozsda megette,
varjak keringnek károgva felette.

De ő, az áldott, örökre velem van,
minden este, és minden gondolatban,
és néha, mikor könny csavarja szívem,
azt hiszem, látom, csillag képében.