Ujjaid nyomán életre kel a papír,
új értelmet nyernek a százszor írt szavak,
zokog a betű, a könyv örömkönnyet sír,
megszólal a néma, s látóvá lesz a vak.
Soraid láttán tollam messze hajítom,
s eltitkolom mindazt, mit valaha írtam.
Te a láng vagy! Míg én csupán füst és korom.
Semmilyen istenek áldása nincs rajtam.
2 hozzászólás
Kedves Netelka!
Nagy, igazán nagy költők verseit olvasva csakugyan így érzi az ember, ki tollat fogott, hogy hasonló cselekedetre használja ama írószerszámot.:)
Mindamellett, kíváncsi lennék, kezdő költők egyszer miket gondolnak majd verseidről s Rólad, az idők távolából. Nem gondolnám, hogy ezt: “Semmilyen istenek áldása nincs…” Rajtad.
Üdv.!
Az a helyzet, hogy az a “nagy költő”, akihez ez a vers szól, közülünk, amatőrök közül való. Csak remélem, hogy egyszer legalább őt olvashatjuk nyomtatásban. (Ide nem publikál egyébként – máshonnan ismerem.) Köszönöm kedves szavaid 🙂