Egy perc boldogság

A leghosszabb éjszakán szememre nem jön álom,
Ködöt kovácsol elmém, s száműzöm
A valóságot.
Arany ősz tölti be a szobát,
Befolyva a világ repedéseibe,
S én nézem, ahogy a szél tovatámogat
Sárga levelet, gyönge gallyakat.
Néhány zöldes fűcsomó az útra kúszik fel,
Fölöttük platánfa a szélbe bólogat,
Az égen foltos, vidám felhő úszik el.

Aranybarna díszpapírba csomagolt az ősz
Fákat, bokrokat, s pírrel vonta be a szél
Édes arcodat.
Nehéz kabátként borult ránk az ősz
S mi könnyed szívvel mosolyogtuk:
Miénk a pillanat.

Dallamosan ringott a földön roppant fák árnya,
Te dalolva táncoltál fölöttük:
Tündérkirály legkisebb lánya.
Bár adná az ég, hogy mindig boldognak lássalak;
Bár látna a világ is úgy, ahogy most én látlak!
Most nem köt nyugtalanító emlék,
Egy percre mintha álomban élnénk,
De az álom csak bennem él…

…s én nézem ahogy a szél tovatámogat
Barna levelet, gyönge gallyakat.
Tagjaimból lassan elszáll az erő,
A hajnal eltörli az álmokat,
S mindent elmos csendben az őszi eső.

Ébredek. Álmosan, magányosan.
Kávé illatot hoz be a huzat.
Hideg van, téli nap.
Menekülnék vissza, de nem lehet,
Érzem, hogy arcomon apró könnycsepp pereg;
Egyetlen perc a Miénk volt, de elmúlt..
A valóság kegyetlen.