Egy régi nyár

Reccsen az öreg szekrény,
ajtaja nyikorogva kitárul,
ódon polcain emlékek sorakoznak,
kísértett karját kitárja az idő.

Mint suhogó szárnyak kavarta szellő,
megérint egy különös világ,
harminc év emlék-repedésein kibújik,
egy elfelejtett régi-régi nyár.

Még tűz égett benned és bennem,
a sziget varázsa táplálta talán,
meg a nyár, az édes illatok
és a csendben átéltük a vágy pillanatát.

Összebújtunk, mintha fáznánk.
De nem. Csak a vadul kalapáló szív,
s a felborzolt érzések harcoltak a józan ésszel,
míg izzadságcsepp remegett ajkadon.

Szemed fénye, mint tükör mutatta arcomat,
csillag ragyogott benne, meg egy álom,
mikor az ég kékjébe festettelek, magamnak,
és csak olyannak, amilyet szív nem festhet másnak.

A vén platánfa, mintha mosolygott volna,
könnye csordult párás szeméből,
s az ég kékjét átkarolta lombja,
hogy óvja gyermekeit a Nap tűzétől.

A kis padba véstem szerelmemet,
egy karcolt szívbe nevedet,
hogy örök legyen a remény,
mint az öreg Duna, mi körbe vesz.

Most még is könnyes a szemem,
emlékek szorítanak, ott belül,
nem bánt kegyesen a sors velem,
bár ott ülök újra a padon, most már egyedül.

A vén platán is lógatja az orrát,
ágaiba kapaszkodik a múlt,
nem látom az égre festett képed már,
s homályba tűnik a régi-régi nyár.