tán közéjük tartozom: a szándékom meg én.
E sötétlő óriás búsuló hasára
léket vág a hajnal,
s mint szétnyíló cipzár a földgolyó kabátján,
terjed szét a fény a horizont határán.
Lassan kap értelmet a látóhatár szélén
a fákkal benőtt táj, és rikoltozó jajjal
ébred a világ.
Az éjszaka lomha, magányos súlya
mozdulni készül, s a nap felé fújja
megmaradt seregét.
Átadja a teret a látható dolgoknak,
szélben himbálózó virágszirmoknak,
s a napfényben fürdő verebek táncára,
csak rálegyint álmosan. Nem veszi hátára
a nyüzsgő világ terhét.
A hosszú szolgálat megtette hatását,
így örömmel üdvözli a váltótársát,
vigyázzon ő most már erre a bolygóra,
apró bogarakra, a madarak dalára.
A teremtő értelem alkotó szavára.
A később születendő millió életre,
az eltökélt szándékú, makacs végzetekre.
Fáradt, gúnyos arccal visszanéz még egyszer:
„e folytonos ébredés… Káosz ez, vagy rendszer?”
6 hozzászólás
Hehe! 🙂 Milyen szépen leírtad, hogy fordul reggelbe az éjjel! 😀 Nagyon tetszik!
Szeretettel: Annie
Kedves Annie!
Köszönöm, hogy rátaláltál erre a versemre. Eddig még senkinek sem "szúrt szemet", ezért külön örülök a hozzászólásodnak.
Szeretettel:
Millali
Istenem, megint nem találom a szavakat…. nincs mit írnom… csak olvasom és olvasom!
Szeretettel: Angie
Köszönöm Angie!
Én meg csak örülök és örülök, ha tudok néha valamit adni.
Szeretettel:
Millali
Kedves Millali!
Tetszik a határozott zárás a versedben. Veled elmélkedtem a vers olvasása közben.
Barátsággal: Ági
Kedves Ági!
Köszönöm a véleményedet. Nekem mindig öröm, ha együtt elmélkedhetünk.
Barátsággal:
Millali