Egyetlen gondom van nekem.
Meg kell tanulnom egyedül élni életem.
Menekülnöm kell az emberek elől,
A dolgokat megközelítenem a problémák felől.
Képtelen vagyok ezt a hideg színjátékot tovább űzni,
A lélektelenséget róla lefűzni,
Hisz az bennem van, én érzem, én teszem.
Összegyűröm és megeszem.
Leülök az erdő közepére, hegy tetejére étlen,
Kibogozom magam és a problémám, éltem,
Többet vissza nem jövök,
A heggyel egyesülök.
Többé nem láttok,
Hiába is vártok.
2 hozzászólás
“Leülök az erdő közepére,”
“A heggyel egyesülök.
Többé nem láttok,
Hiába is vártok.”
Milyen jó elfutni néha a világ elöl. S arra gondolni, nem jövök vissza soha. Sajnos ez nem mindig megoldható…
Tetszik a vers! Gratulálok!
Jól összefoglalad versedben, hogy valaki szeretne elmnekülni mindentől: emberektől, gondok elől, messzire… Aztán sikerül, vagy nem. Azonban ha valaki ezt nagyon akarja, s olyan fiatal, mint Te vagy, akkor sikerülni kell, sikerülni fog. Csak el kell indulni…
Üdvözlettel: Kata