Úgy érzem néha,
nekem zordulnak a felhők sötétté
s elmerengő láncuk hiába tépné
segítőm, a szél, könnyű foszlányokra,
esküt tettek, hogy hamis árnyú, lomha
pára-testük nem enged szabadon:
hát egyedül vagyok.
Úgy hiszem néha,
hogy a szelíd Örökök vigyáznak rám,
csak elrejtik őket a hatalmas fák
s árnyukba temetik a fényeket,
hogy meg ne lelje a hideg félelem;
titkon óvnak e tündér-alakok:
nem egyedül vagyok.
Úgy félek néha,
mikor eltűnik a képzelt pillanat
s érzem valahol, hogy végleg itthagytak;
elragad az éj, a felhőké leszek,
tűnő habbá válok égi ereszen,
tán észre sem veszik, hogy meghalok.
Hisz egyedül vagyok.
4 hozzászólás
Kedves Henkee!
Gyönyörű verset adtál nekünk, bár kicsit szomorú..
SOHA nem vagy egyedül..ez így igaz!
És a zordult felhőket elfújja a friss szellő…messze..
Csodás élet vár Reád, hinned kell benne. (sokszor vagyunk egyedül, mert úgy érezzük, de valahol mindenkire vár valaki, ezt használd ki, és ha csak egy vers volt, ami nem is annyira szomorú, a tehetséged lesz a koszorú…)
Üdvi: dinipapa
Köszönöm Dinipapa….néha gíy érzem-néha úgy….majd meglátjuk…
Az utolsó két sorod nagyon tetszett:) Látod, most te csaltál mosolyt az acomra:)
Szia! Néhol kissé túl körülményesnek érzem a megfogalmazási módot, de nagyon szép vers. Az első két versszak első 2-2 sora különösen megfogott! Üdv, Poppy
Nekem nagyon tetszik a versed, némely sora egészen megragadó. Szívem szerint a második versszakot tenném utoljára, hogy a mondanivalódon a remény sugározzék át, ne a félelem.