Egyetlen mondat

„Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek”
Hogy a világot milyennek látom:
Mint egy kettős, fordított álom,
S az álomképeket ki érti meg?

Jobbra szólok s a hangom balra fut,
Rossz kulcsokkal nyitok meg kaput,
Ha kitárul, kifelé megyek be rajta,
Mert az vagyok, ilyen fordított fajta,
Ki a célból indul, s a kezdőpontra jut.

Ti azt hiszitek, minden csak egy lehet,
És nem gyűlölhet az, aki szeret,
S a gonoszban nincs egy cseppnyi jóság?
Pedig a világunk fordított valóság,
És van, hogy a halott élőt temet.

„Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek”
Lássátok: a fekete is lehet fehér,
Mikor a rossz és a jótett összeér,
De mit ér a szó, ha meg nem értitek?

Meglátni azt, amin mindenki átszalad,
Ledönteni a fel sem rakott falat,
Kezet nyújtani annak, ki itt, se ott,
Befogadni, kit mindenki elhagyott,
Nem abszurd-e? De mégis feladat!

Tudd, mikor ajkad egy mondatot idéz:
Az vagy te is, ki a tükörből visszanéz,
Jobb, ha minden nap megméred magad,
Mert lehet, hogy belül a kebled dagad,
De tetteid mutatják: mégiscsak semmit érsz.

„Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek”
Hogy én leszek, kit nem hallgattatok,
Minden sebzett és kínlódó én vagyok,
Kiről félrenéznek áruló szemek.

És látni fogom, merre lesz utad,
Hogy szíved igaz-e és merre mutat,
Lesz-e időd magadból másnak adni,
Vagy fukar leszel? S magad fogsz maradni,
Ki nem tudja, mi az érték, mit kutat.

Szólok én. Mert önző minden ember,
És elfordul, mert mással törődni nem mer,
Torz a kép, férfi-nő oly’ sivár,
Hogy néha azt hiszem, beszélni kár,
De minden változhat, mint a tenger,

S néha egyetlen mondat tesz csodát,
Ha látni mögötte minden jó okát.
„Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek”
Mozdít millió térdet és bokát.