Észre se vette, mikor és mi változott,
mióta nem számított, tél van-e vagy nyár,
mióta teltek el nélküle a napok,
s hol van az a távol, hol a madár se jár.
Tolta maga előtt a lomha heteket
fájtak a hétfők, és zúzta minden szombat,
tegnap még ráfújt a szürke, ősz lehelet,
s mára a tavasz is a nyakába olvadt.
Ha kérdezték, válaszolt – kurtán, ahogy élt.
Aztán ment, mint kit fárasztanak a szavak.
Nem érdekelte a sok egykori "miért",
indok nélkül is elmúlt minden vézna nap.
Közönye faláról lecsorgott a bánat,
s hosszú évek óta örömöt se érzett.
Míg róla csöndesen lehulltak a szárnyak,
kacagva repült el felette az élet.
2007. február 14.
7 hozzászólás
….szépet írtál,de valahogy hiányzik belőle az,hogy mi tette közönyössé!!!!…mert általában sérült lelkileg az ilyen ember,az tette közönyössé!!!!!….üdv…doratea
Szia! Nekem is nagyon tetszett ez a vers, bár tényleg kicsit in medias res. De olyan szép szomorkás a hangulata, hogy az ember anélkül is érzi a közönyt, hogy tudná, mitől lett olyan ez az ember. Végülis olyasmi ez, mint a balladai homály, nem? 🙂
Kedves doratea és Ginevra! Az én “közönyöm” egyfajta depresszió (úgy értem, a versemben). A depresszió eredendő okát pedig még a szakembereknek se egyszerű megtalálni. Talán éppen azért, mert oly annyira összetett. Nem feltétlenül egy, két, három konkrét kiváltó oka van.
Köszönöm, hogy itt jártatok, és köszönöm az elismerést 🙂
Megérdemelten győztél:) Ez nagyon szép, gratulálok!
Köszönöm, kedves Kalina 🙂
Kedves Netelka!
Ezt a versed most olvastam épp a kezdő oldalt böngészve, – ismerkedve az oldallal és alkotókkal. Hogy frissében szólhassak hozzá, a keresőbe is beírtam a címet!
Aztán sorra elolvastam alant a háeszeket és ezek megerősítettek abban, amit magam is éreztem /gondoltam a versed olvasásakor.
A depresszióról azthiszem majd valamikor kifejtem hosszabban a mondókámat.
A versedhez tisztelegni jöttem!
Köszönöm, kedves Zsolt! Kíváncsisággal várom a gondolataidat máskor is 🙂