Egyszer fenn, egyszer lenn:
ebből állnak végtelen
hosszúra nyúlt napjaim,
míg tudományok lapjain
megélhetést keresek.
„Diploma nélkül, ma már…
– károgja sok szürke madár –
nem jutsz egyről a kettőre!”
S én előre nézek, a jövőbe;
hát tényleg nincs benne helyem,
ha örömöm abban lelem,
hogy eldobom könyveim, s élek a világnak?
Annak, amit szeretek:
zenélek, s történetek
ezreit kitalálom!
„Felelőtlen vágyálom.” –
verdesnek körül a madarak,
s vijjognak… Szárnyas szamarak!
Hogy megélni abból nem lehet;
de ki mondja, hogy az életet
csak egyféleképpen élheted?
Sok muszáj és kell között
fásult ember-ördögök
monotonon kántálják:
Nem lehet másképp! – s lehajtják
csüggedt, szomorú fejüket,
mert egyik sem arra született,
amit végül is csinál –
néhány a sorból kiáll,
és csendben lelövi magát.
Megélhetés, megélhetés –
kényszerítő, kétélű kés;
sok mindenre rávesz majd…
S a muszáj ismét fogva tart.
Egyszer fenn, egyszer lenn:
felnőttségem szenvedem;
s kötelesség árkain
mélybe vetem álmaim –
csalódottan figyelnek.
Behódolt az akarat –
cserben hagytam magamat;
s mit szeretnék, azt nem lehet…
Hisz megélhetést keresek
1 hozzászólás
Nagyon gördülékeny, lendületes mű, olvastatja magát. Remek jók az áthajlások. Kicsit fura nekem a sorok számának váltakozása, de nem számít, attól még jó. 🙂
A tartalom pedig… hát igen. Ha mindenki azt csinál(hat)ná, amit szeret!
Üdv, Poppy