Fecske csivitel az ajtóm fölött,
talán nem is érez múló időt.
Augusztusi fényben épít fészket,
gyűlnek, szilárdulnak új sárcseppek.
Elnézem a szorgos röpködését.
Honnan is fogadom új vendégként?
Elkergette, aki felnevelte?
Vagy talán ez csak az élet rendje?
Engedjem-e vajon nálam lakni,
hangját, surranását úgy megszokni,
hogy ne keresztezzük egymás útját?…
Létünk gondozói mindezt tudják.
Nyár van, szeptemberig még egy hónap.
Fecske,örülj hát a szép hajléknak!
Most csak elképzelem, milyen is lesz:
éjjel puha, meleg testnek kedvez.
Kissé beborult a tűzforró ég.
Másnap nagyon várom érkezését.
Mintha sose jönne, félhet tőlem,
nem volt szándékom, hogy elrettentsem.
Igaz, messze röpül ősszel végleg,
árván csicsereg, ha épp eltéved.
Most még hosszú nyárban bízik, szegény,
hajléka megvédi fal szögletén.
Példát nyújt fedélre váró párnak,
annak, akik régen utcán hálnak.
Társa valahol még messze szállhat,
addig egyedül hoz szalmaszálat.