Ahová fehér ember sose lép.
Néma számból alig suttognak szavak,
Akik meghallgattak, mind meghaltak.
Utamat végig árnyék szegélyezi,
Az Isten lábát ide be sem teszi.
Kialszanak az utca fényei,
Vajon itt minden csak művi?
Csikorgató szél suhan a fák között,
A felbukkanó Hold ami örök.
Lehullik elém a pihe-puha hó,
Megrázta dunyháját Holle-anyó.
Kétes alakok fekete ruhában jönnek,
Lehajtott fejjel bambán menetelnek,
Aztán tekintetüket rám szegezik,
Mozdulatukból a gonosz sugárzik.
Messze a békés, meleg otthon,
Minden jégcsap hideget ont.
Meghallgattad hát mesémet,
Az elején elmondtam mi történhet.
Hát menj! Távozz néma csendben,
Halálod dicső lesz, nem kétlem.
Nevem örökké az ében fekete éjben lebeg,
S te tudod, újra meg újra megöltelek!
6 hozzászólás
Szia! Szép versedet, ha jól értelmezem memoirból írtad. Nagyon Bízom abban, hogy állnak melletted, feltételezem sokan, bár ezt csak a vers igényességéből szűrtem le.
Úgy vélem, hogy a mű hangulatához illenek a tiszta rímek.
Sok szeretettel: pettyeslile
köszönöm szépen! rossz hangulatom volt, de ez csak egy kósza pillanatot idéz fel. 🙂
Értem, de nem úgy hangzott, köszönöm, hogy megírtad.
én köszönöm az aggodalmat. kedves tőled, ölellek, szeretttel!
A vers címét nagyon visszaadják a sötét, szinte félelmetes gondolatok. Egyébként nagyon jól megszerkesztett verset tártál elénk, jól rímelő sorvégekkel.
Kata
köszönöm szépen!