Megannyi éjszakámon át forogtam,
idézve arcvonásaid remegve,
karomba visszavártalak, titokban
szerelmem égető öled kereste.
De mert csupán a vágyam űzte éned,
kacagva elfutott valód előlem,
nem ér e rémes éj azóta véget,
a színpadán a vágyam ég erősen.
Mikorra hajnalodna, újra indul,
repeszti szívemet sötét uszálya,
amint teríti rám konok bolondul,
s takarja arcvonásaid homálya.
Azóta ím, örök rabod maradtam,
bolyongok egyre éji katlanodban.
4 hozzászólás
Kedves Imre!
Elismerésem!
Ihletes,költöi sorok!
Megfogott az emlékek,a vágyak csodaszép
kimutatása!
Gratulálok!
Barátsággal.sailor
Szép napot!
Kedves sailor!
Köszönöm megtisztelő soraid.
Barátsággal, Imre
Szép emlékeket idéz bennem a versed. Talán azért, mert valakinek én is ilyen “éji katlana’ voltam, s talán még vagyok is. Remek alkotásod nem elég egyszer elolvasni. Majdnem páros rímeid teszik dallamossá, kedvessé a költeményed.
Szeretettel gratulálok hozzá! Melinda
Csupa lélek ez a vers, csupa érzés és érzelem. Nagyon varázslatos, nagyon szép és nagyon fájdalmas.
deb