A sötét éjben magzatként
Fészkelt az ólom csend,
S az ég szürke hamvaként
Köd kanyargott lent.
S egyszer, mint orvgyilkos,
Egy dörej rázta meg a képet,
S kitépte a gyermeket nyirkos
Anyaméhéből az éjnek.
S ki látta a hanghalált?
Ki tartotta a szikét, mikor
Kedves gyermeket s anyát
Megfosztottak egymástól?
Ki hallotta a durva hangot,
– A gyermek halott testét –
Zengeni? Ki hallotta a jajszót,
Mikor átfúrta az estét?
Ki látta az anya fájdalmát,
S a gyermeksírást ki hallotta?
Ki érezte a kósza magányt?
Én voltam ott. Én álltam alatta.
2 hozzászólás
Egy-egy gondolat újbóli ismétlése, más szavakkal. Tartalmilag is lehetne kicsit kidolgozottabb, és kereshetnél szinonímákat bizonyos kifejezések helyett, itt-ott pedig, ha már kötött versformában szeretted volna megírni, elcsúszott a ritmus, a szótagszámok. Dolgozz rajta még egy kicsit, mert az alaphangulata a versnek jó.
Igazad van. Az első két verszak után érzetem, hogy ennyi elég, csak befejezetlennek tartottam. Most meg elnyúlottra sikerült….lehet, hogy megpróbálom átírni, de talán nem ér annyit az egész. Köszönöm, hogy írtál!