Egy vándor a csendes éjben,
nagyot sóhajt félelmében,
búsan kérdi a csillagokat,
mi vár rám, – az éj leple alatt?
Lelkem fáj, magányom viszem,
a fény ne hagyjon el soh'sem!
Biztató hangokat hall fentről,
magánya elszáll a lelkéből.
A szíve dobban és büszke,
belé költözött a béke.
Felette aranyló csillagok,
éj útjain lettek barátok.
1 hozzászólás
Kedves Zsuzsa!
Nagyon értékes sorok!
Mindannyian azok vagyunk,vándorok!
A békét megtalálni magunkban csakis
méltó élettel lehet!
"Felette aranyló csillagok,
éj útjain lettek barátok"…nagyon szép!
Gratulálok:sailor
Szép napot!