Már csak néha, nagy-nagy ritkán,
ha eltűnődöm az élet titkán,
csodálkozom rá az emberekre,
kik élősködve fajunk maradékán
nyögnek, ha nincs kit felkoncolni,
mondom, már csak néha
szomorodom el, s próbálok szólni.
Próbálok szólni csonka nyelvvel:
testvér őrjöng testvér tetemmel,
s az én porladékom talán eltemetve,
átfonva retten húsba vágó szerelemmel.
Ilyenkor akarom, hogy minden játékom
szemét forgassa, mint a béna,
és görcs, és kín legyezzen szívtájékon.
Mert akarom ilyenkor tudni, hogy érzek,
hadd fájjon még hozzám pörgő érintésed,
ha már dér piheg hajnali szemekre.
A világ szobrai gyengülő szívverések.
Lehet más. Isten örök, az ember is az,
a mesék íze tej, illatuk széna,
s ajkainkra feszülő csók lehet az igaz.
2 hozzászólás
Nagyon mélyről jövő gondolatok vannak a versedben. Megfogott. Üdvözlettel: Alex
Sajnálom, hogy ilyen verseknek is kell születniük, Alex.