Fáradt az est,
hűvös, üres,
felhők takarta;
búsan akarja
torzzá tombolni;
békém rombolni
most nem lehet.
Lehel szelet
e mély anya,
a tiszta éjszaka.
Éberen ölel,
suttogva felel,
kérdést sejtet,
válasza rejtett;
csókkal dobbant,
lángot lobbant
csillag vakító
vonzó-taszító
reménye lenn
szálló szívemen.
Fenn végtelen,
okos-esztelen
valószerű csoda
az ég hona;
Isten tenyere
földünk kék ege,
ezer ablaka
ezer csillaga
végtelen csodái ennek
a messzi Mennynek.
Földről az égre,
az égből a földre
repíti titkos
csillogón-piszkos
drága vétkeit,
halvány fényeit
a kacagó éj.
Leső veszély,
száz árnyas gondolat,
de lelkem szabad.
3 hozzászólás
Érdekesek a rövidre tördelt sorok, de egész remekül megoldottad, hogy ne döcögjön. A lezárása lett a legerősebb része a versnek.
Hanga
Kedves david!
Versed számomra kissé idegen formája ellenére is élvezhető. A mű egészéhez tényleg ezek a rövid sorok illetek a képbe.
A többit Hanga kolléga leírta.
Gratulálok!
Üdv. Metal Koala
Igen, szokatlanok ezek a rövid sorok. Bár – főként a régi népdalokban gyakran fellelhetők hasonló verssorok, igaz, ott is legalább hat szótagból áll egy sor, s köztük egyik lehet nyolcszótagos is.
Ahogy olvasom a versed, érdemes, és könnyen megodható lenne átalakítani, akkor senki nem kifogásolhatná.
Egyébként látom, hogy nem új, hanem még 2007. évben alkotott művedről van szó.
Üdvözöllek: Kata