Puha, sötét takaróba burkolódzik az est,
melyen apró lyukakat égetnek az Űr csillagai,
hogy fényükkel melengessék elárvult lelkem,
s nyitott elmémre kússzanak csendes rímek.
Elalélt testem átöleli a fáradság bús paplanja,
még hajladozó árnyak útnak indulnak a falakról,
ágyam szélére ülve simogatják homlokom ráncait,
hátha kisimulva megpihennek alatta gondolataim.
Tücsök-zene dallamára lágyan ring a holdfénye,
s nyitott ablakomon átlépve nedves arcomhoz ér,
hogy sós-ízű könnyeim hűs csókjaival itassa fel,
s párnámra dőlve kicsit, velem szunnyadjon el.
6 hozzászólás
Kedves Zuzmara!
A tücsökzenés holdfény mindig a barátunk marad.
Szeretettel olvastalak, Judit
Hát igen…
Szeretettel láttalak, kedves Judit!
Zuzmara
Kedves Zuzmara!
Az utolsó sorok valóságát, sokszor éreztem… Talán ezért (is) érentett meg versed. 🙂
Szeretettel: pipacs 🙂
Szeretettel láttalak kedves Pipacs!
Zuzmara
Szomorúan fájdalmas és fájdalmasan szép ez a vers.
Minden elismerésem.
Szeretettel:
Millali
Drága Millai!
Ismét csak köszönni tudom, hogy olvastál és kedves szavakat hagytál itt! 🙂
Szeretettel ölellek: Tünde
Ui: Azt hiszem ez a vers még a nyugodtabb korszakomból való…