Összetört az idő,
szilánkosra rajzolta arcom.
Egyszer elástunk
egy kismacskát élve
a homokba,
Gyuszikával az
unokatestvéremmel.
Hatévesek voltunk.
Ő később megszerette
az alkoholt.
Az arcán kortyonként
változtak a barázdák.
A kis állat lett a
legkisebb gondja,
lehet nem is emlékszik rá.
Csak az egyik életét
vettük el, a kilencből.
Koromfekete bársonyáról
peregtek a homokszemszemcsék
ahogy megrázta magát.
A látványa olyan mély nyomot
hagyott bennem, hogy
utána már semmit
nem ástam el élve.
Előtte megöltem.
8 hozzászólás
Ott a végén a puff! A macskákkal én is hadilábon állok…. felnőtt fejjel is…. ha kéretlenül 15 is ott kolbászol a társasház udvarában… Na majd elmesélem neked!
Szeretettel: panka
Alig várom Panka!
Ölellek! ❤
Kedves Edit!
Különös!
Hihetetlen,milyen gondolatot rejt az utolsó sor–ok!
Feltételezem,reagálásodat jelentheti ÁZOK ELLEN;
AKIK MEGBÁNTOTTAK1
Szeretettel:sailor
Igen, Salior, így van. Köszönöm, hogy olvastad.
Az ilyen emlékek örökre megmaradnak bennünk. Tetszenek a verseid, különlegesek és mélyről jönnek. Én nem igazán kedvelem a macskákat, de azért örülök,hogy az a régi cica életben maradt. Igazat adok neked, csak a holtakat szabad elásni.
Kedves Melinda!
Köszönöm, hogy olvastál.
Szerencsére életben maradt a macsek.
Nem szeretem őket, kutyás vagyok, de biztosan nem tennék ilyet már soha.
Megböbbentett a versed…úgy általában kedves Edit!
Szomorú lettem
Ica
Ica! Szomorú lettem én is, mikor leírtam, de nem öltük meg a cicát mégsem.
Hátborzongató, de vajon melyik kegyesebb élve eltemetni, vagy előtte kíméletből megölni a dolgokat?!
Ölellek
❤