Elátkozott Grófság

Sétálok az esti napsütésbe,
velem ballagnak a lámpások.
A falevelek halkan tekintenek felém,birtokaim bűvös kacaja,
eltakar,felölel a százados maskara.
Minden hajó csendesen bókol a tavaknak,keringők felé szaladnak.

Vén lelkem őszi hegedűként zenél,
ahogy egy sétányhoz tér.
Futva kacagni egy ellopott órában maradni.
Remegő kéz fogja azt a kis könyvet,
melytől édes búsan szállnak a könnyek.

Lépteim elhalkulnak egy lámpás alá simulnak.
Mintha létem alkonya közeledne.
Visszatérek Angliába kiátkozott kastély hintajára.
Grófságom elátkozott vallomása,
azon az éjszakán csillárok égtek,a szalonokba pici léptek.

A vén zongora hamiskás dallama,
rongyos őszi barokk ablaka.
Egyszer újra visszatérek,vár majd örök honom,s te leszel otthonom.
Nyári kék fűzfa ölelése, zöld egek kis meséje.
Borús éveket még átjárok,addig várj rám kastélyos homályom.