Sohase gondoltam, hogy ilyen,
Hogy ilyen fájón boldog a szerelem
Egyik pillanatban egek magaslatán,
A másikban pedig, szakadék legalján
Mindig álmodoztam, mióta emlékszem,
Mégis ilyet soha-soha, meg nem éltem
Lelkem legmélyében rég szunnyadt e csoda,
Selyemgyolcsokba jól becsomagolva
Tavasszal a gyolcsot, a kedves bontogatni kezdte,
Hamarosan kiderült, mi is vagyon benne
Visszacsomagolni az óta próbálom szüntelen,
Csak azt nem tudom, elég-e hozzá az életem
9 hozzászólás
Kedves Dóra!
Eddig olvasóként szóltál, most végre költőként is megnyilvánultál. Szép ez a versed, benne van a biztonság és kétség egyszerre.
Üdv: Colhicum
Szia! 🙂
Örülök, hogy már alkotóként vagy köztünk!
Remélem még sok-sok verset megosztassz velünk!
Örülök, hogy olvastalak!
Gyémánt
Kedves Colhicum és Gémánt!
Köszönöm az üdvözlést . Örülök, hogy olvastatok!
Üdvözöllek én is Kedves Dóra! Szintén örülök, hogy tollat ragadtál, s nem is akárhogy fog ez a toll:) Gratulálok és kapj csak szárnyra!
Üdv: s.
A szerelem már csak ilyen… Fenn és lenn- és nincs közötte átmenet. Szép, és mint tőled lassan azt megszokom: szomorú is…
Hát, igen Boer,
sajnos ez ilyen 🙁
és nekem többször jut ki a lenn…
azért van, lesz úgy is hogy fenn 🙂
Nos szerintem nem elég, mert a szerelem, ha már fáj, akkor benne lapul a szakítás, de ne így legyen, mert az élet hosszú, csak mi érezzük rövidnek:))
Grati: dinipapa
Kedves Dóra! Gyönyörűt írsz… visszacsomagoltad??
Kedves Rudy!
Csak magamat tudom idézni:
"az óta próbálom szüntelen,"
Hogy itt jártál köszönet! 🙂