Még érzem arcod bársonyát,
szemeid vadító csábítását,
ajkaid mézédés ízét
tested csodálatos gyönyörét.
Bájos mosolyod még hívogat,
és szivem is téged kérlel.
Ha az utcán meglátlak,
elolvadok menten tőled.
Esténként megérzem magamon,
hogy szeretlek,de nagyon.
Hiányzol,és sírok ágyamban,
mint egy icipici kisbaba,
kit annyától megfosztva
hagytak magára,a nagy világba.
Emléked még itt él bennem,
érzékeny jó szívemben.
Elengedlek,mert nagyon jól tudom,
hogy egyszer eljön még az én napom.
3 hozzászólás
Ez fájdalmassan szép volt!Bizony elengedni is tudni kell!
Hmmm… nekem nagyon tetszik ez a vers. A megfogalmazás nekem olyan Radnótira hasonlít. S Nagy Krisztinának igaza van: ” elengedni is tudni kell”.Gratuálok…
Fájdalmasan szép ahogy ez az érzés is! Most ugyanezt élem át nap mint nap!! Viszont hogy érted az utolsó 2sort??? tényleg hiszed hogy még eljöhet a te napod?? én is hittem de már nemtudom mit higgyek… irjj